Haiku

A zalai közgyűjtemények, valamint Máday Norbert kecskeméti és Fekete György keszthelyi magángyűjtő becses, az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot idéző dokumentumaiból, fegyvereiből, ábrázolásaiból, ereklyéiből nyílt kiállatás a Göcseji Múzeumban. Ismét elmerülhetünk a korszak felemelő és tragikus történetében. Ilyen emelkedett pillanatokban kíván az ember – időnként – verset olvasni. Régóta őrzöm (talán ajándéknak szántam valamikor), most került kezembe Emil Biela lengyel költő, prózaíró, irodalomtudós apró verseskötete. (Fordította, szerkesztette Zsille Gábor, Masszi Kiadó, Budapest, 2003.) A szerkesztő utószavában Faludy György tézisét, miszerint a szonett esetében tizennégy sorba gyömöszölünk hetven sort, és egyetlen fölös jelző mindent elront, a japán eredetű haiku dicséretére alkalmazza, mely tizenhét szótagba gyömöszöl hetven sort, lévén a tömörítés kifinomult művészete. (86. oldal) A kötet európaiul írt verseiből most hármat idézünk a Mint óezüstöt tisztogat és a Ki mások szívében lakik (36., 37., 67. oldal) című versciklusból.

HAMU AZ EMBER?

            A múzeumi

képek előtt a gyermek

még fiatalabb.

A VILÁG LEGKISEBB MÚZEUMA

            E csöpp ökölben

is dühök, forradalmak s

elfojtott kínok.

NÉHÁNY CSEPP SZABADSÁG

            Madárszárnyakról

            vízcseppek hullnak s szállnak

            a Nap házába.

„Nyugaton a helyzet változatlan”

 Üdvözöllek blogot kedvelő Olvasó! Nyugaton a helyzet valóban változatlan, (most mikor a klaviraturát mókolom nagy bőszen), a nyugati országrészben szakad a hó, a meteorológiai jelentés szerint vörös riasztás (hóhelyzet) van. Szűkebb régiónkban a Göcseji Múzeum házatáján mégis a déli oldal, azaz az

időszaki-kiállítás bejárata kizöldült. Sugallja a tavasz közeledtét? Nem (csak) erről van szó. Hanem, összehangolt lázas alkotó munka után befejeződtek új kiállításunk munkálatai, melynek címe:  

 ,, ..HAZÁNKAT HÍVEN SZERETTÜK..” , A szabadságharc ereklyéi.

No, ennek a kiállításnak keretén belül öltöztetődött „huszáros mentébe” bejáratunk.

A kiállítás szép lett, nívós lett, büszkék vagyunk és hisszük, hogy „15 évente meg kell rendezni egy „1848”-as témájú kiállítást”, mert emlékeznünk kell hőseinkre és méltó emléket állítani az utókornak, hogy leróhassák tiszteletüket. A kiállított tárgyak, fegyverek, korabeli iratok varázsa ráébreszti a látogatót,

hogy nem csak jó, de kell magyarnak lenni.

Népmesei fordulattal élve, aki nem hiszi, járjon utána! 

Egy kiállítás (készítés) képei.

Egy örömteli esemény…

Egy örömteli esemény megünneplésére kaptam meghívót a napokban: 100 esztendős Nagykanizsa város múzeuma. Ebből a 100 esztendőből én csupán ötöt, igaz, életem talán legmeghatározóbb éveit, töltöttem akkori falai között, az egykori  "Gutmann palotában", ma az Erzsébet tér 11-es számú házban. 1974 augusztusában 18 éves voltam, amikor Ördög Ferenc tanár úr javaslatára a múzeumba kerültem. 

Nagykanizsa, a megújult Szentháromság szobor részlete,
távolban a régi múzeumépület

Gyűjteménykezelőként dolgozhattam ott, de munkatársaimnak köszönhetően egy különös iskolába kerültem, talán egy túlságosan is védett, szeretetteli közösségbe. Nekik, és Kerecsényi Edit igazgató asszonynak köszönhetően megismerkedhettem a múzeumi munka minden területével, gyűjtéssel, leltározással, raktározással, kiállítások rendezésében segíthettem. Sose feledett élmény, amikor Temesvári Andor restaurátor, Edit néni egy ma már hihetetlen oldalkocsis Ural motorban, én hátul a magas, jobbra-balra ingó ülésen, a szőlőhegyek értékeit kutattuk fel. Sose feledem, amikor a Tücherték Magyar utcai házának udvarában, életemben először és utoljára, lovagolhattam vagy inkább kocoghattam egy széles hátú muraközi ló nyergében ülve; nem mellesleg a kovácsműhely szerszámait is megkaptuk ajándékként.

Egy feltétele volt múzeumi alkalmazásomnak: tanuljak meg gépelni, hogy a tárgyak leírókartonjait elkészíthessem. Egy hetem volt arra, hogy édesapám akkor modern, piros írógépén elsajátíthassam a gépelés tudományát.  Ennek szerény eredményét őrzi a múzeumban sok szépséghibás, ahogy Edit néni mondta, kishibás karton. Mert ő a hibákat mindig kicsinyítette, ezzel szemben nagyon tudott dicsérni. Példamutató szorgalma, lelkesedése, hatalmas tudása ösztönzően hatott az egykor pedagógusnak készülő fiatal lányra. A múzeumot, bár már 34 éve Zalaegerszegen élek és dolgozom (e város lakóit is szívembe zárva), máig otthonomnak tekintem és tekinthetem a kollégák kedvességének, a köztünk kialakult szakmai-baráti kapcsolatnak köszönhetően. 

A múzeum gyűjteménye a régi és mai munkatársak áldozatos munkája során, sok esetben nagylelkű ajándékokkal, valóságos kincsestárrá nőtt, kiállításai, foglalkozásai mindig maradandó élményt nyújtanak – ezzel sok barátot szerezve.

Kívánok minden jót, kollégáim nevében is az intézménynek, a munkatársaknak, kívánom a város lakóinak, a múzeumbatároknak, hogy nagykanizsaiként és zalaiként egyaránt  legyenek büszkék nagy múltú intézményükre.