Egy fának igazán tavasszal szoktunk örülni, amikor a hosszú
téli napok után, az első napsütés hívogató szavára megjelennek friss
hajtásai. Aztán nyáron, amikor árnyékot ad a forróságban, ősszel, amikor meleg
színű, tarka leveleiben gyönyörködhetünk. Télen, amikor csillogó, havasak az
ágai. Szóval egy fának mindig lehet örülni.
A Göcseji Múzeum előtt álló évszázados platánfa mindezzel az
örömmel megajándékoz bennünket, akik nap, mint nap elsétálunk előtte. A
látogatók is csodálják sudár, mindig más színt mutató törzsét. Valamikor
(talán negyed százada) a fa törzsében egy hatalmas lyuk tátongott, amit
betonnal öntöttek ki. A fa törzse szépen körülnőtte, eltakarta ezt a sebet, ma
már nyoma sincs.De újabban nagyon óvatosan kerülgettük, mert a hatalmas fa
gyökérzete egyre magasabbra nyomta az aszfaltot, igazán bárki megbotolhatott
benne.
Szerencsére meghallották segélykiáltását, s a város gondos
munkásai felmérték a terepet, feltörték az aszfaltot, kiszabadították platánunk gyökereit, körbe kerítették, az utat díszburkolattal látták el. A gyökereket pázsit
védi. Igaz, így már nem lehet ölelgetni a fa törzsét. (Pár éve rendszeresen
megjelent a múzeum előtt egy idősebb úr, aki rendszeresen megölelte.)
Mi is szeretjük ezt a hatalmas óriást, érezzük, ő is fellélegzett, boldogan köszöni
ezt a szép ajándékot.
