csak akkor ékeskedem

más tollával, ha muszáj - és ezt most nem tudom kihagyni. remélem, más is annyira élvezi, mint én.

ne menjünk el

emellett szó nélkül.

azért a XXI. századnak vannak előnyei is, nna.

Nem számít semmi

Elmúlt a fesztivál, a meteorológusoknak ezúttal olyannyira igaza volt a nagy melegeket illetően, hogy ha csak 30 C fok volt, már örültünk, tényleg. Sok érdekes dolog történt a kétnapos ügyeletem alatt, de ha már múzeumi blog, hadd meséljek valami igazán elgondolkoztatót. Egy alkalommal felfigyeltem arra, hogy az egyik animátorunk egy gyűjteménybeli darabon üldögél, ami nem szék, és nem pad. Hanem egy több mint 100 éves kútkáva, igencsak rozzant állapotban amúgy. Megkértem, hogy szálljon le róla, és nagyjából elmondtam neki, hogy miért (öreg tárgy, gyűjteményi darab, a szabadtéri kiállítás része, stb.) A fiatalember roppant kelletlenül tett eleget a kérésemnek, és próbálta elviccelni a helyzetet, amire éppen nem voltam fogékony, mert nehezen viselem az értetlen embereket. Távoztomban megkértem - igen, ezt talán nem kellett volna - hogy figyeljen arra, hogy a jövőben ne üldögéljenek a bodonkúton. Erre jött csak az igazi riposzt: miért figyelne, miért mondaná bárkinek, nincs ő semmilyen kötelékben a múzeummal! Sajnos erre megugrott a vérnyomásom és meglehetősen szűkölni kezdtem (befelé), (kifelé) annyi hangzott el, hogy ha nincs, akkor sajnos valóban nem kérhetem meg ilyen nagy dologra. Nos. A történet tanulsága nyilván nem az, hogy valaki véletlenül ráült egy műtárgyra. Előfordul. Nem tudhatta, nem figyelt, rendben van. Azon is túlteszem magam, ha kelletlenül száll le, elvégre nem szeret mindenki a fűben ülni. De az, hogy valaki, aki amúgy a múzeumnak dolgozik, ne érezzen felelősséget az ott lévő dolgokért, igazán elkeserít. Nem, nem szomorú vagyok. Hanem mérhetetlenül, és ahogy Ottlik Géza írta, aránytalanul dühös.